M. Night Shyamalan legújabb filmje Lány a vízben címmel csobbant a mozikba, egyenesen a rendező mesevilágából. Bár eddigi alkotásaiban is nagyon ügyesen keverte a fikciót a mai nyugati civilizáció valóságképével, a Lány a vízben túlmutat ezen a megszokott vonalon: abszolút átesve a ló túloldalára, mindent feltesz a mese lapjára. A rendezőtől megszokott ügyes módon azonban e világot (ismét) huszadik századi környezetbe ültetve bontja ki szemünk láttára.
A Lány a vízben filmjében tapintható és érezhető az emberiség belső őskonfliktusa. A mesék hősei (tündérek és démonok) valójában az ösztönvilág és a magasztos isteni elvek konfliktusát, összecsapását mutatják. Shyamalan jól mutatja, hogy míg egyik része lelkünk szilárd, kemény mezejéből bújik elő, addig a másik a képlékeny nedvességből szól hozzánk, s próbál utat mutatni életünk mezsgyéjén. A viadal egy életen keresztül játszódik bennünk, és mai világunkban úgy tűnik, hogy a nyers ösztön tapossa porba sarkával az erkölcs fejét.
Az ember pedig hinni akar. Kapaszkodót akar találni a világ posványában. A hősök ennek megfelelően egyszerű emberek, akik egész életükben nem tudnak kiválasztottságukról. Kispolgári létükbe süllyedve rezignáltan követik a világ problémáit, saját hatalmasnak hitt nehézségeikkel próbálva meg elnyomni a kívülről érkező ingereket. De bárcsak gyermek maradna az ember mindörökké! – fogalmazódik meg a filmben. Hinni a mesékben; zökkenőmentesen élni az életet; háborúról, borzalmas emberi hívságokkal mit sem foglalkozni. Mesét alkotni magunk körül, játszani tündérekkel, vívni a démonokkal, és ebben a világban a saját destruktív gondolatainktól való megszabadulással segíteni másokon. Gyógyítani önnön bűnbocsánatunkkal egy véget nem érő mesében…
A Lány a vízben tehát minden eddiginél mesésebbre sikeredett, ám Shyamalan kézjegyei itt is főszerepet játszanak. A bevált receptjén tehát alig változtatva húzza elő a kalapjából a kellékeket. Mint mindegyik filmjében, a helyszín Philadelphia (vagy vonzáskörzete), a főszereplőnek itt is van a múltjában sötét folt, amely erősen kihat a jelenre. A keleti és a nyugati vallási-mitológiai keveredése itt is erőteljes: a kelta tündér-szépséggé varázsolt Bryce Dallas Howard alakja illeszkedik a keleti országból érkező mama altatójához. A víznek szintén kulcsszerepe van, viszont szimbolikája az eddigiekhez képest módosult. A Hatodik érzékben, a Sebezhetetlenben, a Jelekben és a Faluban a félelem alappillére volt a víz motívuma: az elmúlás futáraként jelent meg, vagy az elmúlással fenyegetett. (A Hatodik érzékben a gyilkos a fürdőszobában rejtőzött, a Sebezhetetlenben a hős csak fulladásban halhat meg, a Jelekben a földönkívülieket csak vízzel lehet megölni.) Ebben az alkotásban azonban a víz a “Nagy Kék” tündevilág lételeme, ahonnan nem a halál érkezik, hanem a változás hullámait várhatjuk. Határvonalat jelöl a csodák és a szürke emberek világa közt, ám nem a Thétis félelmes valójában, mintsem lágyan körülölelve a cselekmény fonalát. Megjelenik ugyanakkor a humor is, melyet nem tapasztalhattunk a rendező korábbi alkotásaiban. Sajnos ez a humor az egyik csúsztatója a filmnek. Shyamalan nem tudja kezelni a gegeket, így inkább banálissá teszi a filmet, mint poénokkal tarkítottá.
Dramaturgiailag is eltér a megszokottaktól. Az eddigi fordulatokkal teletűzdelt művekkel ellentétben egyszerűbben nyílik ki a cselekmény szála, és csattanót se várjunk a végére. Leginkább egy kalandfilm platformjáról van szó, ahol adott a küldetés, s azt minden áron véghez kell vinni. Ezáltal szinte sematikusan követik egymást a képkockák. A poénok, s a filmkritikusoknak szóló – fekete humorú – véres üzenet próbál meg változatosságot vinni a csoda-sztoriba. Sajnos Shyamalannak nem sikerül elérnie a számításait: bár végig elhisszük a meséjét, együtt élünk a szereplőkkel, mégis bagatell módon tálalja a történetet, amit Tőle – mint a fordulatok mesterétől – abszolút nem várna az ember. Az a tény, hogy a mai világban mindenki hisz a mese hatalmában, hogy senki sem nézi bolondnak az amúgy is hóbortos Mr. Heep figuráját, hogy képes egy mesebeli ügy érdekében felsorakoztatni a lakóközösség heterogén közösségét önmagában is mesés, elképzelhetetlen feltételezés.
A színészi munka viszont mesterire sikeredett. A Mr Heepet játszó Paul Giamatti tökéletesen adja vissza a karakter minden rezdülését. A jellem elfojtott emlékeiből fakadó dadogás, az esetlen lúzerséget, a belső vívódást nagyszerűen jeleníti meg. Bryce Dallas Howard pedig ismét egy új, magasztos tündér-arcát villantja meg a publikumnak. Visszafogottan alakítva visz intenzív érzelmi lüktetést a vászonra. A karakterek végletekig kidolgozottak, a rendező, mint színész is megállja helyét, és eddigi felvillanásaival ellentétben most egy jelentős karakter megformálására vetemedik. Kulcsszereppel ruházza fel magát, sőt szerénytelenül korunk legnagyobb gondolkodóinak filozófiai panteonjába helyezi szerepét. Egyfajta isteni követnek tekintve magát, aki földöntúli legitimitással képes utat mutatni az egész emberiségnek. Nagyképű melldöngetés vagy szerénytelen zsenialitás?
A választ valószínűleg a jövő rejti, ám minden esetre megdöbbentő ez a magabiztosság M. Night Shyamalantól, egy olyan film után, amely nem az eddigi legjobb alkotása.
Eredeti cím: Lady in the Water
Rendező: M. Night Shyamalan
Főbb szerepekben: Paul Giamatti (Cleveland Heep), Bryce Dallas Howard (Story); Jeffrey Wright (Mr. Dury); Bob Balaban (Mr. Farber); Sarita Choudhury (Anna Ran); Cindy Cheung (Young Soon)
Leave a Reply