Vannak kezdeményezések. Ezzel nem mondok újat, ez köztudott. Temérdek zenekar, kis banda próbálkozik azzal, hogy valami fenemód újat, nagyot alkosson. Most egy olyan műfaj-és stílusötvözés valósult meg, ami ritka jól szól!
Bíró Eszter és Fodo nevének ismerete szükséges ahhoz, hogy kicsit közelebbről megismerjük ezt az új, Ezter névre keresztelt formációt és zenéjét. Az énekesnő rengeteg film-színdarab-musicalszereplés és egyéb, zenekarokban való közreműködés után készített egy lemezt. 2006-ban látta meg a boltok polcait a Zenéim című első saját lemeze, amelyen régebbi, újabb, és sok érdekes dal hallható (többek között egy duett Presser Gáborral). Fodo nevét elsősorban a billentyűvel és az ütőhangszerekkel köthetjük össze. Sok zenekarban megfordult már, a populáristól egészen a világzenei és jazzes együttesekben is hallhatjuk játékát. Kiváló muzsikus, és igen fiatal hozzá.
Az Ezter zenéjét élőben karácsony után, de még az újév előtt hallottam meg egy balaton melletti kis város kulturális központjában. Kevés volt a néző, látogató, de ők mindent beleadva zenéltek. Megszokták már nyilván, hogy a rétegzenének ez velejárója. Remek ötvözetét hallottuk a népzenétől a jazzen át egészen a modern, elektronikus műfajok kellékeinek. Ezt hívják világzenének. World music, mondják, de sokszor maguk sem tudják, hogy mit takar valójában a fogalom. Az Ezter elővett régi énekeket, elsősorban jiddis népdalokat, s ezeket adja elő igazi mai felfogásban. Nyolc nyelven szólalnak meg a számok, s a stílusuk is igen sokszinű. A zenében a folklór hangjai mellett jelentős szerep jut a kipontozott, keményebb témáknak, a hosszú, szabad improvizációknak és a felszabadító dallamoknak, melyeket Hámori Máté gitárjátéka, Papesch Péter basszusgitározása, Mogyoró Kornél ütőhangszerezése és Nikola Parov brillírozása együttesen alkot.
A lemez első száma azonnal tanúskodik az imént említettekről, vagyis: egy géptémával indul, majd egy fülbemászó dallammal kezdi meg az ívet, amely a vége felé közelítve drum n’ bass-es ütemre váltva gyorsan és scratch-esen folytatódik és zárul. A második track misztikusan hat. Lassan, hegyek közt kavargó ködként terjed, s ezt a harmadik szám kissé reggae-s ritmusokkal követi, folyton stílust és hangszereket váltva. A négyes számmal jelzett, Cuando el Rey Nimrod (Amikor Nimród király) címet viselő dal spanyolul csábít. Nincs mese, igazi hódító, lenyűgöző nőt látnak szemeim, amikor csak meghallom a latin nyelv nyakatekert fordulatait és az elbűvölő hangot. Az ötös számot egy igen különös hangszerrel kezdték játszani, ami egyébként jellemző az egész zenekarra, lemezre és koncertre. Barátnőm például először, mikör leültünk a közönség soraiba, azt hitte, több együttes is fellép. Volt ott két gitár, egy basszgitár, egy dobszerkó, mellette szinti, aztán két mikrofon az énekléshez, ütőhangszerek hada, és egy rakás furcsak fúvós, vonós, ismeretlen hangszernek tűnő eszköz. Szóval az ötös szám igazi csemege, amelyen nagyon érződik, hogy egy másik kultúrának a szülöttje. Igazán kellemes élményt nyújt.
Szól a kakas. Track 06 – jelzi a kijelző. Nem úgy a koncerten, ahol az összes zenész elvonult, és Bíró Eszter egymaga kezdte felénekelni a dallamot az egyik mikrofonra. Mint kiderült, folyamatosan más-más magasságú és ívű hangsorokat rögzített élőben azzal a mikrofonnal, s aztán mikor ezzel megvolt, ráénekelt a másikat használva. Soha nem láttam még ilyen fantasztikus ötletet, megoldást. Nagy élmény volt vokalista Esztereket hallani élőben az előttünk éneklő Eszter mellett… mögött? A hetes szám kissé jazzes, gitáros meg dobos, tehát szintén egyedi és jó! Písz!!! Peace – kiabálták többen is a zenekarból, mielőtt belefogtak a Ya Ribon Alam szavakkal induló, és azonos című dalhoz. Merthogy ez erről szól, nem tudják jobban illusztrálni. Legalábbis ezt mondták. Ez a béke dala. Eszterről nem is mondtam eddig, hogy épp terhes volt. Kedves kismama, aki hatalmas dinamizmussal tette magáévá a színpadot. S közben a béke dalát énekelte… Az utolsó két szám közül a szám szerint tizest emelem ki. Úgy kezdődik, mintha egy régi, bakelitről hallgatott dal lenne, aztán hirtelen lelassul, mint ahogyan egy DJ lassítja le a számot, és átcsap egy nagyon lendületes, vidám trillába. Hát ennyit a lemezről.
Valójában táncos zenéről van szó, legalábbis a vidámság, melyet mindegyik dal áraszt, s melyet már említettm, erről tanúskodik. Mégis olyan mély, annyira sokat mond, még így is, hogy szinte egy szót sem értettem belőle, muszáj volt ülve maradnom. A gondolatok repkedtek ott belül, de nem voltam képes egy összetett, értelmes képet magam elé vetíteni, csak hagytam, hogy vigyen a sok harmónia. Úgy jártam, mint majd minden jazz-koncerten. Ültem, a kezem verte a taktust a combjaimon, szemem csukva, a lábaim pedig széttárva, s csak úgy durrogott alattuk a faparkett. Ezter. Ezért már be kell terpeszteni, hagyni kell, hogy a test csinálja, amit csak akar. Még jó, hogy a hangosítás kiváló volt, s nem hallatszott a padló recsegése…
Leave a Reply